Monday, June 28, 2010

Hogyan tudjunk meg többet az ovis angolnyelvoktatás módszertanáról?

Mint minden angol nyelvtanár és egyben anyuka, nálunk is eljött az ideje annak, amikor az ovis lányaim folyton azzal nyagattak, hogy "Anya, most mit mondtál a telefonba angolul? És kivel beszéltél? Miért?" Így kezdődött el az "angolovi", ovis barátokkal, mert ugye, így az igazi. Különben is, hogy lehetne ovi ovisok nélkül. Tehát csoport kellett, és összejött.


Nagyrészük már iskolás, de még mindig "angolovi"-zunk. Természetesen, nem volt számomra sem fájdalommentes ez a tapasztalat, bármennyire is angol nyelvtanár vagyok, és már 1995 óta folgalkoztam ovisok nyelvoktatásával. De eddig nem tanítottam a saját gyerekeimet, és nem foglalkoztam vele ennyire mélyrehatóan. Nem igen volt időm mindenre, a csoportos, céges, egyéni oktatás, a tanárképző tanfolyamok, és egyebek mellett. Most úgy éreztem, ez nagyon fontos számomra és a gyerekek számára. Jól kell csináljam, mert különben 'baj lesz'. De kitől tudjam meg, hogyan lehet ezt igazán jól csinálni?

Sokat lendített az önbizalmamon, amikor ráleltem egy fantasztikus sorozatra, amit bizonyára sokan ismertek: Cookie and friends (OUP). A tanári kézikönyve visszaigazolta az addigi tapasztalataimon alapuló elképzeléseimet az óvodáskori angol nyelvoktásról.Számtalan ötlettel felvértezve, az ember, vagyis az anyuka, aki egyben angol nyelvtanár, angolórát tervez ovisoknak. Aztán nem éppen úgy alakul, ahogy azt tervezte. Még akkor sem, ha már egy tucat gyerekpszihológiai szakkönyvet is elolvasott. Az angolovis foglalkozáson néha, úgy érzem, maguktól szárnyalnak a gyerekek, néha küzdök, izzadok. Volt olyan is, hogy azt mondtam magamnak: "Na ez volt az utolsó, én már tényleg nem tudom, hogyan lehetne ezt másképp csinálni, hogy 'mindig jól sikerüljön'." Végső elkeseredésemben a gyerekekhez fordultam, amikor 'már megint nem élvezték annyira, ahogy én azt elképzeltem'. Megkérdeztem tőlük: 'No, ez a játék milyen volt?' Volt aki hümmögött, volt aki 'viselkedett, mert nem volt otthon' és azt válaszolta: "Naaagyon jóóó volt." És volt a kisebbik lányom, aki azt mondta: "Anya, énekelni jó volt, és azt is szerettem, amikor elkészítettük a békákat. De kicsit uncsi volt így énekelni." Miért volt uncsi? - kérdem én, a tanárnéni. "Azért, mert csak a bábokkal adtuk elő. Jobb lenne, ha mi ugrálnánk úgy mint a békák, míg énekelünk, és nem a bábokat toszogatnánk." Minden gyerek egyetértett vele, és rögtön ki is próbáltuk. A siker nem maradt el.

Ezt ezek után már tudatosan csináltam: rákérdeztem mi tetszett, mi nem tetszett és hogyan csinálhatnánk másképp. Most már annyira rákaptak, hogy maguktól mondják. Szó szerint ontják az ötleteket. Őszinték, és emiatt sokat tanulok tőlük. És sokat tanultam róluk.

Lehet, hogy a későbbi iskolás nyelvoktatás során is több figyelmet kellene szentelnünk a gyerekektől kapott visszajelzéseknek? Meg vagyok győződve, hogy "I'm stating the obvious". Csak abban nem vagyok biztos, hogy az iskolába járó gyerekeket, hogyan tanítjuk meg az őszinte és hasznos visszajelzések adására. Hogyan lehetünk abban biztosak, hogy nem öljük ki belőlük a természetes véleménynyilvánítást, hanem lehetővé tesszük magunk számára, hogy tanuljunk tőlük?
Azt hiszem, egy-két hasznos tippel még visszatérek erre.

No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...