Monday, February 25, 2013

Reflections of a course participant

As I mentioned in my previous post on the Early Language Education course I had written and ran last year in November, I asked one of the course participants to write her reflections on the course. She asked me what I wanted it to be about and I just said "whatever it comes to your mind when you think of it, and I have one request, make sure it comes from your heart". She also asked me if it was OK for her to write it in Hungarian as she is not an English teacher, only happens to speak good English and was very much interested in the topic of the course. Of course, I agreed to that thinking that I would translate her writing. Well, I must admit that when she sent over what she had written and read it for the first time, the honesty that came across her writing gave me goose pimples. And yes, a few tears in my eyes as well. You would guess that I got a bit emotional, but who wouldn't after reading it. Anyway, then I thought that I am simply not capable of translating or rather mediating her feelings, so I'd better wait a few days and then do it. After a couple of weeks, I just read it again and it had the same effect on me. So I'm terribly sorry, but this one I cannot translate. I am sure you have experienced such situations, when you think, this is impossible to translate into another language, or at least it is beyond my capabilities. It is so personal, it so her, it is so revealing that I decided to leave it only in Hungarian. 
Another request she had was for it to stay anonymous, which I totally respect. 

Thank you for this post, my dear "Anonymous", and hope to keep in touch with you in our Facebook group. What you have written is truly humbling. 

To show you of a snippet of one of the things she mentioned you can find a mini-recording from a session at the end of this post.


And here is the post:

Hány lába van a póknak?”
avagy
a debütáló „Kisgyermekkori nyelvoktatás” tanfolyam, ahogy én láttam...

Próbáltál-e már úgy nyelvet tanulni, hogy a tanárod egy kukkot sem szólt hozzád az anyanyelveden, amely ráadásul az övé is, és ezt te is tudtad róla? És próbáltál-e már úgy nyelvet tanítani, hogy egy kukkot sem szóltál a tanítványodhoz az anyanyelvén, amely ráadásul a tied is, és ezt ő is tudta rólad?

Gondoltad-e volna, hogy hónapokkal később is emlékezni fogsz egy tízperces gyorstalpaló románórán tanult szavakra (amiket egy angol-magyar nyelvű képzés keretében egy magyar anyanyelvű tanár tanított egy magyar anyanyelvű csoportnak), miközben gőzöd sincs arról, hogy hogy kell leírni ezeket a szavakat? Gondoltad-e volna, hogy a tanítási módszerekről is lehet rapszöveget írni, és még mulatságosabb közösen elő is adni, persze mindezt egy rakás csupakomoly felnőttel? És gondoltad-e volna, hogy a gyerekkori emlékeik felidézése képes megríkatni ezt az egész rakás csupakomoly felnőttet, mindezt egy csupakomoly felnőtteknek meghirdetett csupakomoly továbbképzésen?

Talán mindez csak engem lepett meg, de Erika és Anikó ezt mind elérték nálunk röpke, méghozzá 30 óra alatt, és azóta is töröm a fejem, hogy fért bele mindez ilyen pici időbe...

Már lassan három hónapja, hogy véget ért a „Kisgyermekkori nyelvoktatás” képzés, és már azóta is eltelt vagy két hónap, hogy Erika megkért, írjak egy kis szösszenetet a képzésről a blogja számára. Csakhogy az Élet velem időközben igencsak továbbrobogott, és hiába vettem elő időről időre a témát abban a kevés szabadidőmben, amim volt, semmi használható nem jutott eszembe...

Aztán egy esős szombat reggelen, amikor épp kifordult esernyővel igyekeztem az órámra, ahol immár én voltam a tanár, egyszer csak megvilágosodtam, és úgy döntöttem, picit máshogy fogom megközelíteni ezt a témát, mint ahogy eredetileg terveztem...

Amikor belecsöppentem a képzésbe, épp nemrég kezdtem el dolgozni egy óvodában, méghozzá egy féléves depressziós, munkanélküli időszak után. A tanfolyam első napjára is épp munkából, ráadásul késve estem be, meglehetősen fáradtan. Az első benyomás élesen megmaradt: az ajtóban egy barátságos arcú lány (Eszter) üdvözöl, én pedig gyorsan lehuppanok az utolsó előtti üresen maradt székre, majd nemsokkal később még egy lány csatlakozik. Ahogy lopva körülpillantok a termen, csupa nőt látok, vélhetően mind idősebbek és tapasztaltabbak nálam, aztán a kivetítő előtt ácsorgó szintén hölgy oktatók, Erika és Anikó gyors bemutatkozás után bele is csapnak a lecsóba...

Mire felocsúdok, Erika már angolul ismerteti az első feladatot: válasszunk magunknak egy gyümölcs- és zöldségnevet, illetve egy számot, ezek lesznek a kereszt- és családnevünk, illetve az életkorunk, és így kell bemutatkoznunk egymásnak. Aztán, ha valakit ugyanúgy hívnak, akkor örülünk. Remek, gondolom magamban, a körtére gondoltam (ami egyúttal az ovis jelem is volt), de hirtelen gőzöm sincs, hogy mondják angolul... A fáradtság és a szorongás blokkolja az agyam, ezért nem bírok más gyümölcsre gondolni, végül leküzdöm a büszkeségem, és megkérdezem Erikát, aki tudatja velem, hogy „pear”. Közben a csoport megkezdi kóválygását a teremben, én pedig csak sodródok az árral, és arra gondolok, ennek a fele se tréfa…
Aztán hipp-hopp megérkezik a második feladat is: ismét körbe-körbe kószálunk a termen, és megpróbáljuk kideríteni, hogy ki milyen korosztályt tanított eddigi pályája során, ugyanis eszerint kell majd tornasorba állnunk a legfiatalabbtól a legidősebbig. Mivel óvodában dolgozom, belövöm az ovis kort, és közben konstatálom, hogy ez az angolul beszélés állandósulni látszik a tanfolyam jövőjét illetően. Végül beállok a sorba vagy inkább mellé, mert valami, ami tulajdonképpen korántsem meglepő, most vált egyértelművé számomra: ti. én vagyok az egyetlen a csoportban, aki igazából még soha semmit sem tanított senkinek, nemhogy nyelvet és kisgyerekeknek. Mármint oké, van egy tanári diplomám, ami azt jelenti, hogy túléltem a kötelező tanítási gyakorlatot, csakhogy a tantárgy a pszichológia volt, a korosztály pedig közép- és főiskola, ez pedig egy kisgyermekkori nyelvoktatás tanfolyam, és még csak gyerekem sincs...

Utána már összefolynak az események, lezárul a képzés első és második blokkja is, az ovimba új gyerekek és munkatársak érkeznek, közben lelkesen írom a házi feladatokat, létrejön a képzés facebook csoportja, felém pedig újabb munkamegkeresés érkezik: egy OKJ-s képzés keretében a szülővárosomban fogok pszichológiát tanítani. Aztán újabb kiesések az időből, készülök a tanításra, majd lemegy az első, a második és a sokadik órám is, már egyre rutinosabban baktatok szombat reggelenként – hóban, fagyban, esőben – a hallgatóimhoz, és közben azon agyalok, vajon van-e köze a Tempus képzésnek ahhoz, hogy az első órám után megkeresett e-mailben egy hallgatóm, és közölte, hogy nagyon szerethető tanár vagyok...

Esténként, mikor felnézek a facebookra, mindig örömmel konstatálom, ha a kisgyermekkori nyelvoktatás csoport sorában is megjelenik a zöld pötty. Elolvasom a kiposztolt cikkeket, meg néha magam is posztolok, vacsihoz pedig megnézzük a párommal a javasolt videókat. Többen emlegetik azt is, milyen jó lenne, ha lenne folytatás, és mintha tényleg komolyan gondolnák, pedig a képzés nem volt ingyenes, és egy időre a továbbképzési pontok is letudva.

Persze nem ok nélküli a hála, hiszen az olyan zöldfülűeket, mint én, számtalan remekül és rugalmasan használható és továbbfejleszthető módszerrel, alapelvvel és segédlettel, illetve biztatással látta el a tanfolyam; a tapasztaltabb, időnként talán fejcsóváló kollégákat pedig szívből jövő dinamizmussal ösztönözte megújulásra. De azt hiszem, ez önmagában mégiscsak kevéske lenne.

Arra kell hát gondolnom, hogy itt valami nem mindennapi „pluszt” kaphattak ezek a jóemberek. A tanfolyam ugyanis az első percétől az utolsóig modellértékű volt mindannyiunk számára. Nemcsak Erika szuperhasznos oktatói videói által, amelyeket közösen elemezve, a szakmai buktatókra a saját hibáit felvállalva hívta fel figyelmet, hanem egész példamutató oktatói munkájával, amely révén a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogyan lehet szinte végig játékba burkolva tanulni bármit, ráébredve közben arra is, hogy ahhoz, hogy hatékonyan oktassuk a legifjabb korosztályt, saját magunkból is elő kell varázsolnunk a gyermekit, annak minden jó és rossz oldalával együtt.

Akkor hát mit is adott nekünk ez a képzés? Azt hiszem, valami igazán fontosat és nagykomolyat, valami őszintét, netán fájdalmasan emberit, de leginkább mégiscsak önfeledt játékot, szaladóst, földön ülőst, zsírkrétával maszatolóst, dalt, gombot, sütit, dicséretet és egy nagy-nagy ölet, ahova befogadott a csoport (akiknek most innen küldök én is egy nagy-nagy ölelést).

No comments:

Post a Comment

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...